Az ember nem a születésével kezdődik, mégis a legnagyobb hatással – látszólag – a saját életünk van ránk.
Ha megkérnélek, hogy mesélj magadról, valószínűleg néhány mondatban el tudnád mondani: mivel foglalkozol, milyen kapcsolatban élsz, hol születtél, kik a szüleid, milyen volt a gyermekkorod.
Ez azonban csak a történeted felszíne.
Segítőként azt tapasztalom, hogy amikor valaki segítséget kér egy élethelyzetben, ritkán maga az aktuális probléma az, ami igazán nehéz. Sokkal inkább az, hogy ezek a problémák újra és újra megismétlődnek, csak más köntösben. Látszólag mások, mégis ugyanazok az érzések, ugyanazok a nehézségek, ugyanazok a kudarcok.
Miért van ez?
A személyiség nem készen születik velünk
Az életünk során formálódik abból, ahogyan velünk bánnak, és ahogyan alkalmazkodunk azokhoz a körülményekhez, amelyek közé érkezünk.
Szeretjük azt gondolni, hogy „ilyen vagyok”. Pedig sokkal közelebb áll az igazsághoz az, hogy „ilyenné váltam”.
A gyermek számára a világ kezdetben a szüleit jelenti. Belőlük tanulja meg, biztonságban van-e, számíthat-e másokra, szerethető-e, fontos-e, szabad-e éreznie, lehet-e önmaga.
Ezek a korai tapasztalatok lassan belső meggyőződésekké, automatikus gondolatokká válnak. Ezek nem tudatos döntések. Sokkal inkább tudattalan következtetések.
„Ha anya szemében akkor vagyok jó kislány, amikor csendes vagyok, akkor csendesnek kell lennem.”, „Ha apa feszült, amikor sírok, akkor nem szabad sírnom.”, „Ha mindig megfelelek másoknak, akkor szeretni fognak.”…stb.
Gyermekként ezek még logikus következtetések. Felnőttként azonban már gúzsba kötnek.
A kötődés: életünk első kapcsolati mintája
A gyermek, ha sok szeretetet és biztonságot kap, megtanulja, hogy a világ alapvetően biztonságos hely. Ha kiszámíthatatlanságot, elutasítást vagy érzelmi hiányt él át, ahhoz alkalmazkodik. Minden esetben megtalálja azt a működésmódot, amellyel a lehető legtöbb szeretetet, figyelmet és biztonságot tudja megszerezni. Vagyis azt, ahogyan leginkább tud kapcsolódni.
A személyiségünk nem jó vagy rossz. Csupán az alkalmazkodásunk következménye.
Ez talán az első, amit mindenkinek a fejébe kellene vésnie.
Nagyon sokan úgy érkeznek terápiába, hogy azt mondják: „Velem valami baj van.”, „Túl érzékeny vagyok.”, „Nem tudok kötődni.”, „Mindig rosszul választok.”…stb.
Én azonban ritkán látok hibás embereket. Sokkal inkább olyan embereket látok, akik egykor megtalálták a túléléshez szükséges legjobb megoldást.
Ha egy gyermek csak úgy kap figyelmet, hogy tökéletes, akkor felnőttként könnyen perfekcionista lesz. Ha csak akkor maradhat kapcsolatban, ha háttérbe szorítja önmagát, önfeláldozóvá válik. Ha a közelség mindig fájdalommal járt, megtanul távolságot tartani, olykor még a saját érzéseitől is.
Ezek nem személyiséghibák. Hanem egykor életmentő stratégiák.
Így születnek a sémák
A pszichológiában ezeket a mélyen rögzült működési mintákat sémáknak nevezzük. Olyan belső térképek, amelyek segítenek eligazodni a világban. Csakhogy ezeket a térképeket egy gyermek rajzolta. Ő pedig abból dolgozott, amit akkor ismert.
Ezért fordulhat elő, hogy még ma is veszélyt érzünk olyan helyzetekben, ahol már nincs.
Nem azért, mert így akarjuk. Hanem mert az idegrendszerünk még mindig azt hiszi, hogy ugyanabban a világban él, mint gyermekként.
A védekező mechanizmusok nem az ellenségeink
A legtöbben szeretnénk megszabadulni a szorongástól, a megfelelési kényszertől, a kontrolltól, a dühünktől, az elkerüléstől. Pedig ezek mind valamilyen fontos feladatot látnak el.
A terápiás munka ezért számomra nem ezeknek a részeknek a legyőzéséről szól. Hanem arról, hogy megértsük őket.
- Mit próbálnak megóvni?
- Mikor alakultak ki?
- Miért volt rájuk szükség?
- És vajon ma is ugyanazt szolgálják?
Miért választunk újra hasonló kapcsolatokat?
Sokan azt gondolják, hogy véletlenül választanak mindig hasonló partnert. De ez a véletlen a tudatalattink nagyon is tudatos választása.
Az idegrendszer számára ugyanis az ismerős gyakran biztonságosabbnak tűnik, mint az ismeretlen. Még akkor is, ha fáj.
Ezért fordulhat elő, hogy újra és újra ugyanazzal a kapcsolati dinamikával találkozunk. Nem azért, mert ezt akarjuk. Hanem mert ez az, amit megtanultunk.
Valójában nem ugyanazt a kapcsolatot keressük. Hanem ugyanazt a hiányt szeretnénk betölteni újra és újra, annak reményében, hogy talán most végre sikerül.
A belső gyermek nem a múlt. Nagyon is a jelenünk.
Amikor a terápiában a belső gyermekről beszélünk, nem arra biztatlak, hogy visszatérj a múltba.
Sokkal inkább arra, hogy felismerd: benned ma is él az a gyermek, aki félt, aki vágyott a szeretetre, aki igyekezett megfelelni, aki megtanulta, hogyan lehet túlélni.
Ő nem eltűnt. Csak felnőtt testben él tovább.
És sokszor ma is ő reagál, amikor egy konfliktusban hirtelen túl kicsinek, túl magányosnak vagy túl kevésnek érzi magát.
A személyes történet a kezdet – de nem a teljes történet
Segít felismerni, hogy működésünk nagy része nem velünk született, hanem egykor szükséges alkalmazkodás volt. És miközben egyre jobban megismerjük önmagunkat, lassan felmerül egy újabb kérdés:
Valóban minden velem kezdődött?
Vagy hordozhatok olyan történeteket is, amelyek már jóval előttem elkezdődtek?
Erről szól a cikksorozat következő része: A második réteg – Az örökölt történetek: Mit hordozunk abból, ami nem velünk kezdődött?
Záró gondolat
Amit ma problémának látunk magunkban, sokszor egykor a túlélésünket szolgálta. A változás nem akkor kezdődik, amikor elutasítjuk ezeket a működéseinket, hanem amikor megértjük, miért volt rájuk szükség – és szeretettel elkezdjük megtanítani magunknak, hogy ma már másképp is lehet.